2018. március 19., hétfő

Zenevonat élménybeszámoló

Korábban már gondoltam rá (nem tudom, nektek végül mondtam-e, vagy sem), hogy vendégposztok is lehetnének a blogon. Mert hát van egy csomó olyan téma, amik érdekelnek ugyan, de nem biztos, hogy olyan mélységekben és minőségben tudok ezekről írni, ahogyan szeretnék... ilyen például a zene. 

hétvégi LGT - Zenevonat szuperkoncert kapcsán is azt éreztem, hogy hű, erről tényleg írni kellene, mert szenzációs volt. Szerencsére így érezte az én házi szakértőm, a párom is, aki több zenekarban is játszik - billenytűs -, de ezt maga is elmeséli mindjárt. Mert hát egyrészt valószínűleg gondolatolvasó, mivel kérés nélkül is felajánlotta, hogy ő írna a koncertről, másrészt szerencsére ezt ízibe' meg is tette, szóval született egy jópofa kis szösszenet a szombat esti zenevonatozásunkról. Fogadjátok ezt most így tőle, tőlünk szeretettel. :) 

Zenevonat élménybeszámoló 

Oké, általában Mia reszortja, hogy beszámolókat írjon a koncertekre kapott sajtósjegyért „cserébe”, de most igazán megérdemli, hogy én írjak helyette.😊

15 éves koromban Anyukám elvitt a Nyugatiba az LGT búcsúkoncertjére. Óriási élmény volt, nagyon nagy buli, de azért a Nyugati pályaudvar akusztikáját nem rockkoncertre tervezték. Utána 11 éve is elmentem rájuk a Szigeten -- ott a Nagyszínpad szokásos hangosítási (halkítási) problémáira emlékszem, és hát persze 5 éve is ott voltam az Arénában, ahol végre már minden úgy szólt, ahogy kell, és több mint 3 órás koncerten nagyon sok csemegét kaptunk… ha egy kicsit szigorúan vesszük, akkor talán túl sok csemegét is -- gondolok itt arra, hogy néha családi ünnepségbe ment át a koncert (pl. tisztán emlékszem, hogy az egyik dalban 3 dobos volt a színpadon!), és ettől valahogy inkább tűnt ünnepségnek, mint (rock)koncertnek.

Hát most megkaptuk. Nem volt annyi ember, mint az eddigi LGT koncerteken; és messze nem volt annyi ember, mint a zenészek megérdemelték volna. (Persze, a MOM Sport azért majdnem tele volt.) Viszont aki eljött, mert mondjuk ismerte a fellépő zenészeket, és tudta, hogy amihez Biga vagy az Abrakazabra hozzányúl, az elég ütős lehet, és nem foglalkozott azzal, hogy az eredeti LGT-ből valaki (valószínűleg) önszántából, valaki meg hát … szomorúbb okokból nem lehetett itt… , aki eljött, a valaha volt egyik legjobb LGT koncertet kapta.

A legeslegjobb dalokat! Némelyiket egy picit áthangszerelve, de nagyon ízlésesen, tisztelettel hozzányúlva az eredetihez. Szerintem ha valaki nem ismeri a dalokat annyira, mint (mondjuk) én, lehet, fel se tűnt neki, hogy a dalban 2 körrel hamarabb jött be a gitár, vagy hogy dupla gitárszóló lett, de az egészen biztosan feltűnt, hogy több dal végén volt kérdez-felelek: hol a gitár vitázott a szaxofonnal, hol Nika a szaxofonnal, hol Nika Bigával… némelyik dal meg sokkal funkysabb lett, mint valaha volt -- de mennyire jól állt nekik!

Állójegyünk volt -- így hát végigbuliztuk a pörgős dalokat. Nem hiszem, hogy bárki kibírta volna fenékrázás nélkül. De nem sok időt hagytak ám a gondolkodásra, és valahol a 2. dal közepén már tudtam, hogy úristen, de jó, hogy eljöttünk, aztán a 3. dal elején meg hogy de hülye a Pici, hogy nem vállalta (ha így volt), aztán meg a 3. dal közepén, hogy nem is kell ide Pici, mert itt van ez a zongorista srác. Atyaég. Nem tudtam róla semmit, gondolkodtam, hány éves lehet (20 körülinek tippeltem), hol és kitől tanult zongorázni, hogy itt és most Pressert „helyettesíti” Karácsony Jánossal és Solti Jánossal a színpadon, és a 3. dal vége felé már szépen elkopott az idézőjel a helyettesíti szó mellől. Én nem hiszem, hogy ennél nagyobb tudással, tisztelettel és lazasággal (mondom: funky) el lehet billentyűzni ezeket a dalokat. Már bocsánat a tiszteletlenségemért, de a 4. dal elején már nem is hiányzott a Pici. :O Tempfli Eriket kaptuk helyette, és ez így volt jó nekünk. Ja, aki nem tudná: magam is billentyűs vagyok, ráadásul az egyik mindenkori példaképemnek Presser Gábort jelöltem meg, úgyhogy talán így érthető ez a külön lelkes bekezdés, amit Eriknek szántam.

A másik döbbenet már nem tudom hányadik dalnál ért, de valahol a 10. dal környékén. Ekkor Nika elénekelt két Katona Klári dalt, és a Hello végén amit a szaxofonossal, Erdő Zolival ketten műveltek a színpadon, azt leírni nem lehet. Amikor az ének-szaxi felelgetős sorok alatt hirtelen az jut eszembe, hogy úristen, most azonnal felhívom az összes zenész ismerősömet, hogy ezt hallgassátok, és mi is csináljunk ilyet, meg hogy felhívom Apukámat, hogy azonnal vegyen jegyet a következő koncertre, vagy hogy azon tűnődöm, vajon én melyik dalt tudnám így befejezni Pizsuval, a zenekarom énekesnőjével 😊, és végül rájöttem, és majd el is mondom neki, de persze onnantól, hogy erre felkészülünk, már lőttek is az egésznek, mert nekem aztán nem adja be senki, hogy azok a hangok nem spontán jöttek ki Nikából meg Zoliból, és hogy nem ott, a színpadon alakult úgy, ahogy alakult.

Jajj és ekkor jött Kovács Katitól a Játssz még. Nem nagyon szeretem, amikor koncert közben hozzám szólnak (ugye, Mia?! 😊 ), de az 1. refrén alatt Mia most elmondta a lényeget, és nem biztos, hogy magamtól rájöttem volna, mert annyira Nika énekhangja hatása alatt voltam, hogy tőlem aztán japánul is énekelhetett volna, biztos, hogy akkor is minden szőr feláll a hátamon. De Mia most elmondta a lényeget, és egyből tudtam, hogy igaza van, és valahogy ettől még nagyobb hatása lett a dalnak meg az egész produkciónak: itt áll előttem pár méterrel ez a lány, akinél nem hiszem, hogy az utóbbi 5-10 évben hallottam bárkit jobban énekelni Magyarországon, és itt „lézeng” 2000 ember, amikor min. tízszer ennyit érdemelne … Hetente! És hát történetesen olyan dalt énekel, aminek az a refrénje, hogy „…Ha senki sem érti, játssz még / Ha senki sem érti, hogy minek is játszol még…” meg hogy „…és ha kevesen hallgatunk rá / Bárhogy bánt, bárhogy fáj / A hangszered össze ne törd…” . Tudom, hogy nagy szavak, tudom, hogy úgyse olvassa senki, de akkor sincs igazság.

A műsor úgy volt tökéletes, ahogy volt. Se nem volt hosszú, se nem volt rövid. Persze az ember örült volna még egy Rádiónak (mint a Szigeten, a 11 órai csendrendelet után), de egy igazán jó előadásban éppen az a jó, ha az embernek hiányérzete van, amikor vége. Ha az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy inkább magában (vagy neadjisten’ hangosan) dúdolja tovább a dalokat, mert annyira nem akarja elhinni, hogy vége lett a bulinak. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése